nemzetközi fonetikus ábécé

az IPA fogalmát először Otto Jespersen fogalmazta meg Paul Passy-nak, a nemzetközi fonetikai Szövetségnek írt levelében, és A. J. fejlesztette ki. Ellis, Henry Sweet, Daniel Jones és Passy a 19. század végén. Alkotói szándéka az volt, hogy egységesítsék a beszélt nyelv ábrázolását, ezáltal elkerülve a minden nyelven használt következetlen hagyományos helyesírások által okozott zavart. Az IPA célja az volt, hogy felváltsa az egyes transzkripciós rendszerek meglévő sokaságát. Először 1888-ban jelent meg, és többször átdolgozták a 20.és 21. században. A nemzetközi fonetikai Szövetség felelős az ábécéért, és közzétesz egy táblázatot, amely összefoglalja azt.

az IPA elsősorban Római karaktereket használ. Más betűk kölcsönzött különböző szkriptek (pl görög), és módosították, hogy megfeleljenek a római stílusban. A diakritikusokat a hangok finom megkülönböztetésére használják, valamint a magánhangzók, a hosszúság, a stressz és a hangok nasalizálására.

az IPA széles és keskeny transzkripcióra használható. Például angolul csak egy T hang van, amelyet az anyanyelvűek különböztetnek meg. Ezért csak egy szimbólumra van szükség egy széles transzkripcióban, hogy minden t hangot jelezzen. Ha szűken kell átírni Angolul, diakritikus jelek adhatók hozzá annak jelzésére, hogy a T-k a tap, pat és stem szavakban kissé eltérnek a kiejtésben.

az IPA nem vált a fonetikus átírás univerzális rendszerévé, amelyet tervezői terveztek, és Amerikában ritkábban használják, mint Európában. Elismert hiányosságai ellenére széles körben alkalmazzák a nyelvészek és a szótárakban, bár gyakran némi módosítással. Az IPA-t énekesek is használják.